szájbernihil

- Figyelj csak – kezdte komolykodva – most egy négypálcás angyalt lövök neked az égből! - majd hirtelen függőlegesbe kapta a 631-es Slaviát és már lőtt is; Jutka és a céllövöldés legnagyobb megrökönyödésére. Előbbi még értetlenkedve bámult pár másodpercig a kék boltozatra, hogy még sem hullik az a kis bigás puttó, míg utóbbi eggyel felsőbb szintű hasonló szervét emlegette. Jutka ott kapcsolódott vissza az „itt és most” megfoghatatlan ideájú, de annál megfoghatóbb realitásába, mikor már önön hiúságán is csorba esett, azáltal, hogy a céllövöldés heveny indulatában úgy talált fogalmazni, idézem: „verd anyádba a faszodat, te csíra!” Ekkor elráncigálta Janit onnan, aki szemmel láthatólag marha jót derült az egészen, kisebb perpatvart kavarva a pócsi búcsú mézeskalácsszagú unalmába. Jutka szűzies lelkét ám mélyen felszántotta az előző otrombaság. El is verte azt a szertelen Janin rendesen, okolván őt, a nyughatatlansága miatt rajtuk esett becstelenségen – nem kevesebb, mint a zarándoklattal nyerhető kegyelem, s ilyetén végső lelki üdvük múlt ezen a kihágáson. Jani, természetesen, mit sem értett az egészből, engedelmesen hallgatott és mielőbbi penitencia reményében bólintott mindenre.
Egy óra múlva mindketten a gyóntató fülkében, mindketten, a éppen a végéhez értek:
-  Kérek üdvös elégtételt és feloldozást – mondta a jámbor Jani, aki az előző esetet súgta el a félkopasz kispapnak.
- Kérek üdvös elégtételt és feloldozást – mormogta szemlesütve Jutka, aki Mátéval való csalárdságát adta ki magából.

-Jó Napot kívánok! – mondta határozottan és kiegyenesedve P.M., mikor háromnegyed órás sorban állás utána a gyógyszertár üveges pultjához ért- Két kiló kokaint kérnék!

Az üveg túloldalán ekkor megbillent egy dajerolt fej, drótkeretes szemüvege fölött ferde szemöldökkel sandított át nagyban méregetve a kuncsaftot.

-Elvitelre lesz, vagy itt fogyasztja? – érdeklődött a férfi szándékának komolyságát fürkészve.

-Elvitelre, természetesen – miközben egy kis jelentőségteljes szünetet próbált tartani – már ha szépen be tudja csomagolni… teszik tudni, ilyen kis rózsaszín masni, vagy valami…

-Már hogy ne tudnám!- vágta rá Manyi néni, a maga rezisztens komorságával és a pult alatt hajbókolva, valami békebeli, piros zománcos zsírosbödönből kanalazta a hófehér port a szem előtt lévő kis digitális analitikai mérlegre. Aztán az utolsó kanál valamivel nagyobbacskára sikerült és miként Manyi néni egy erősebb mozdulattal baszta oda, igen nagy port kavart vele.

- Phhhf… Phhjjj…phöhhhj…khrákkkk- mondta,s egy textilzsebkendőbe fogta a slejmet. – Kettő tíz. Maradhat?

-Igen, köszönöm.- helyeselt P.M. látva, hogyan szaporodnak a nullák a pénztárgépen és fájó szívvel konstatálva, hogy most több órás fizetésével áldozik ezért a kis adagért, amit a média-iparban robotolva keresett. – Kápéval fizetnék, ha nem baj- és még Manyi néni helyeslése előtt átvágta az üvegen a kafferbivalybőr aktatáskát. Az azonnal rávetette magát, és irdatlan sebességgel nyalogatta végig a húszezreseket, miközben Jolikára bízta a díszdobozt, meg az átkozott masnit.

-Szép kis ajándék, mondhatom - mormogta bajsza alól Manyi néni, kockásra ráncosodott fején egy jóllakott vigyorral. Épp az utolsó húszast számolta le- azt hittem, magának lesz –majd sürgetőleg oldalba bökte Jolit, aki még mindig a masnit kötögette, úgy elmerült P.M. igéző szemeiben.

-Nem, nem.- biccentett illedelmesen mosolyogva P.M. – én Red Bullal vagyok – majd masnis csomagot hóna alá kapva, kirepült a patikából.

Éppen azon gondolkodom, hogy milyen késztetés az, ami napjaink huszonéves leányait külhoni legényekhez hajtja. A jelenség ugyanis létező, legalábbis környezetemben gyakran tapasztalom, hogy nem egy-a nagybetűst és önmagát önfeledten kutató- gyévocská valamilyen idegen légióst ölelgetve köszön vissza a kor nagy kék F-betűs hírmondójáról. Nem hinném, hogy valami ultrakonzervatív feketetollas lennék, de olyan nehezen akar ez az egész a fejembe férni. Nézhetjük úgy is, hogy a jelenség vitorláját csak a kozmopolitaizmus divatszele dagassza, avagy ma akkor vagy releváns világpolgár (nő), ha már járt egy félvér bré (kiejteni is nehéz, lám!) a szádban. Egyfajta tűzkeresztség, passzport a jövő multi-kulti nemzedékének, gyakorlófeladat a határtalanság reményével.

Önmagában, csak ebben a kis országban látok annyi lehetséges menüt az otthonról elhozott hamuban sült pogácsák sokfélesége mellet, hogy még azt is igencsak bonyodalmas egyeztetni – saját anyanyelvünkön. Nyílván, a szocializációs szakadék lehetősége és jelentősége csak nő, ha ez határokon túlra nyúlik. De hogy ne legyek teljesen elutasító, annak lehetőségét is megengedem, hogy sokszor hajlamosak vagyunk verbálisan túldimenzionálni a kapcsolatainkat és a bennük működő folyamatokat, így ha az, kissé a háttérbe szorul, -lévén hogy nem olyan egyszerű elmagyarázni szuahéliűl az éppen rám tört szplínt és a lét értelmébe vetett bizonytalanságomat- akár még jót is tehet néhány őszintébb kifejezésformának. A szánkat, ugyanis, észrevétlenül és megdöbbentő mértékben használjuk hazugságra, ami a társaság növekedtével ugyancsak nőni látszik. Szóval, ha kettesben vagyunk, és nem pofázunk, akár még őszinték is lehetünk egymáshoz.

Variáció az is, hogy a magyar férfiak, kvázi kiábrándítóak, vagy a töménytelen szép nő okán hűtlenek, vagy csak képtelenek felelősségre, de nem hiszem, hogy más nációknál ezek a paraméterek sokkal jobbak lennének. Ellenben, az tagadhatatlan, hogy kedves népünk nyakig tucsog a xenomániában, vadászva a „minden más”-t, ahogy azt Szűcs Krisztián is megénekelte: Chichago, Moszkva, London… akárhol, csak ne otthon.

Hogy a lányok felnőnek-e, vagy, hogy mi magunk, úgy en bloc felnövünk-e az nézőpont kérdése, mi számít nagyobb érettségnek? Tudomásul venni az ember bizonyos predesztinált határait, vagy kisujjal lerázni azokat-, már ha ez utóbbiba nem törik bele.