Éppen azon gondolkodom, hogy milyen késztetés az, ami napjaink huszonéves leányait külhoni legényekhez hajtja. A jelenség ugyanis létező, legalábbis környezetemben gyakran tapasztalom, hogy nem egy-a nagybetűst és önmagát önfeledten kutató- gyévocská valamilyen idegen légióst ölelgetve köszön vissza a kor nagy kék F-betűs hírmondójáról. Nem hinném, hogy valami ultrakonzervatív feketetollas lennék, de olyan nehezen akar ez az egész a fejembe férni. Nézhetjük úgy is, hogy a jelenség vitorláját csak a kozmopolitaizmus divatszele dagassza, avagy ma akkor vagy releváns világpolgár (nő), ha már járt egy félvér bré (kiejteni is nehéz, lám!) a szádban. Egyfajta tűzkeresztség, passzport a jövő multi-kulti nemzedékének, gyakorlófeladat a határtalanság reményével.
Önmagában, csak ebben a kis országban látok annyi lehetséges menüt az otthonról elhozott hamuban sült pogácsák sokfélesége mellet, hogy még azt is igencsak bonyodalmas egyeztetni – saját anyanyelvünkön. Nyílván, a szocializációs szakadék lehetősége és jelentősége csak nő, ha ez határokon túlra nyúlik. De hogy ne legyek teljesen elutasító, annak lehetőségét is megengedem, hogy sokszor hajlamosak vagyunk verbálisan túldimenzionálni a kapcsolatainkat és a bennük működő folyamatokat, így ha az, kissé a háttérbe szorul, -lévén hogy nem olyan egyszerű elmagyarázni szuahéliűl az éppen rám tört szplínt és a lét értelmébe vetett bizonytalanságomat- akár még jót is tehet néhány őszintébb kifejezésformának. A szánkat, ugyanis, észrevétlenül és megdöbbentő mértékben használjuk hazugságra, ami a társaság növekedtével ugyancsak nőni látszik. Szóval, ha kettesben vagyunk, és nem pofázunk, akár még őszinték is lehetünk egymáshoz.
Variáció az is, hogy a magyar férfiak, kvázi kiábrándítóak, vagy a töménytelen szép nő okán hűtlenek, vagy csak képtelenek felelősségre, de nem hiszem, hogy más nációknál ezek a paraméterek sokkal jobbak lennének. Ellenben, az tagadhatatlan, hogy kedves népünk nyakig tucsog a xenomániában, vadászva a „minden más”-t, ahogy azt Szűcs Krisztián is megénekelte: Chichago, Moszkva, London… akárhol, csak ne otthon.
Hogy a lányok felnőnek-e, vagy, hogy mi magunk, úgy en bloc felnövünk-e az nézőpont kérdése, mi számít nagyobb érettségnek? Tudomásul venni az ember bizonyos predesztinált határait, vagy kisujjal lerázni azokat-, már ha ez utóbbiba nem törik bele.
